1. nap (még mindig)
A gép 8 perces késéssel indul, amit még az én türelmetlen agyam is könnyen befogad. A repülést általában jól bírom, de azért amióta gyerekeim vannak, mindig elrebegek egy-két imát, hogy nehogy elbaszarintsa a pilóta a dolgokat. A biztosítást sikerült ugyan a reptéren megejteni, mert persze otthon elfelejtettem, szóval legalább ez rendezve lett, ha bármi gáz történik.
Leszállunk. Máltán. Ami nagy öröm, hogy az ország pipa. Kimászunk a helyi BKV-hoz, és közben mindenkinek leadjuk a drótot, hogy megvagyunk. A gyerekek jó helyen. Szupiiii...Most kicsit több bennem a nyaralós hangulat, mint az ideg. Nem is nagyon gondolok haza, főleg, hogy a helyi tömegközlekedés a mi metrópótlásunkhoz hasonló. Aki felfér megy, aki nem, az vagy fut a busz után, vagy vár egy fél napot. A buszon nem tudom eldönteni, hogy most hol is vagyunk, mert bakker, mintha a Tatooine-ra érkeztünk volna. Minden full homokszín. Nem viccelek. Nekem nagyon furi, mert szeretem a színeket. Remélem, hogy a szállásunk egyel jobb lesz, mint a buckalakóké. Jelentem, jobb. Ami kicsit meglepő, hogy a budi/fürdő részleg a francia ágy végében van leválasztva egy függönnyel. Ami átlátszó, mellesleg. De nem gáz, hiszen láttunk mi már cifrát egymásból. Aki látott már szülés közelről, az ilyesmin nem akad fenn. Azért kapcsolok egy kis zenei aláfestést, mikor a nagy izgalmak elvonulok könnyíteni magamon. A meghittség jegyében kicsit andalgunk az utcán, és megnézünk pár érdekességet a közelben. Majd a BL meccsen, amikor is a szerelmetes csapatom játszik, elalszom az első 20 perc után. A végére felkeltem, és nyertünk is. De igazából erről az egész történésről is csak a férjem tájékoztat másnap reggel, mert kb.kómában voltam. Szégyen! Azért ne felejtsük el: You’ll never walk alone! Éljen soká a Liverpooool FC!!!!
2. nap
Természetesen éjszaka felkeltem kétszer, a férjem szemei meg hajnali 5 órakor kipattantak. Még jó, hogy nyaralunk, így aludhattunk volna egész délelőtt. Nem sikerült. Nézzük az órát, hogy akkor most, hogyan tovább?!
8-kor jön az ajtó elé a reggeli. Jól magyarosan megesszük az evőeszközöket és a szalvétát is. Mivel már nagyon idegállapotban vagyok, gyorsan hívom anyukámat videochaten, hogy lássam is a gyerekeim kétharmadát. Negyed 9 órakor már baszki megy a munka a játszón. Anyám egy hős. Mindenki jól aludt éjszaka, csak Mami haluzott hangokat, nem kelt fel a picikém. A közepső a Vilagvégén már minden tojást összeszedett a csirkék alól, még azt is, amit ki sem tojtak. Jól van akkor, indulhattunk bevenni a city-t. Sétálunk egy jót, végre úgy beszélgethetünk, hogy egy gyerek sem szakít félbe. Kb. 1 óra alatt mindent át is beszélünk, ami otthon 1 hét lett volna. Ja, és mivel általában rohanunk, nem is ismerjük a normál tempóban haladást. Szerintem lenyomnánk a helyi busz járatot is, ha az mondjuk betartana egy darab sebesség korlátozást is. Nem, itt marhára nem foglalkoznak ilyesmivel. Mindenesetre eljutunk a halpiacra, ahol 4db halárusító egység van jelen, és kb.mint Nyiregyen a piacon, 2km hosszan minden lomot meg lehet vásárolni. Gondoltam veszünk egy szőnyeget, és felcsempésszük a gépre. De nem. Mami és Mama is bejelentkeztek, beszélünk minden gyerekkel. Nem hiányzunk nekik, csak kicsit. Ki van nyalva a kis picsójuk, és szarnak ránk. Délután összefutunk a kedvesem haverjával, aki elfurikázott mindenfele. Kiderült, hogy itt a volánnal is lehet inni sört. Nincs benne a kreszben ugyan, de nem is foglalkozik vele a kutya sem. Este mar fohászkodtam mindenhez, hogy bedőlhessek az ágyba, mert két innya után beadtam a kulcsot, erősen kezdtem lecsúszni a székről.
3. nap
Ismét hajnalban kelünk, baszki nem fogunk mar soha aludni?! Elfelejtettük 8 év alatt, hogyan kell. Ezért reggeli előtt elmegyünk futni. Annyira kurvajóóóó. Majdnem sírok. A háj testemmel is sikerül 5km-t lenyomni, és még a csatornából sem kell kihúzni. Fantasztikus! Utána persze úgy bezabálok, mint aki soha nem evett, vagy minimum egy ultrát futottam volna. Annyira faszák a pékcuccok, én meg egy speciális, pékáru diétára esküszöm. Magam fejlesztettem ki hosszú évek alatt, de még nem publikáltam. Azért vagyok ilyen jó bőrben! Mert amúgy nem működik, csak mondom. Szal, zabálás után elmegyünk egy egész napos hajóútra, ami naon klassz. Bár mellettem egy anyuka rendezi a 1.5 éves, kurva cuki gyerekét, amitől mocskosul fáj a szívem. Hiányoznak a kölkeim. Na, nem a hajóról, eszembe nem jutna felszállni velük. Tuti a középsőm már indulás előtt a vízben lenne, a nagy valahol bandázna totál idegenekkel, én meg szívgörcsöt kapnék, hogy hun van. A picikémmel meg azon aggódnék, hogy hőgutát kap, vagy leviszi a szél a fejét. Van vagy ezer és egy fok, közben meg süvít a szél rendesen. Mindenesetre, anyuka cuki a kis husi babuskával. Mint rendes mutertárs folyamatosan nézem, hátha kell segítség. Szerencsére nem, így sörözgetek nyugodtan.
Jaj, a tenger iiiisteni, bár nincs ínyemre a fürdőruhára vetkőzés. Mondjuk le sem szarja senki, mert 30nm-en voltunk 200-an. Úton a szárazföld felé már az életben maradásért küzdök, olyan álmosság van rajtam. Épp, mint fiatal koromban, úgy hajcsiztam az asztalra dőlve. Körülöttünk a népek vidáman élvezik a látványt, és egymás társaságát, amíg én szunyálok. Vén szar vagyok! A szállásnál beküldünk egy durva gyrost, majd egy kis FamilyGuy nézés után, hip-hop elszunnyadunk.
4. nap
Reggel átszalad az agyamon, hogy ismét futással indítom a napot, de aaaa...fáj a testem. Túlnyaraltam magam, vagy mi?! Szerintem, csak így jelez minden porcikám, hogy elég volt, mehetnénk már haza. Gyorsba összecsomizok mindent, várjuk a reggelit. Ismét nem hagyunk egy morzsát sem, és már tépünk is egy ingyenes hajókázásra. A pofám rendesen leégett, pedig a gyerekek naptejével kentem be. Jellemző. Közben felhívjuk a gyerekeket. Anyósomék derekasan állják még a sarat, pedig kiskirályfim jól megdolgoztatja őket. Drága anyukám is már eléggé meg van fáradva, de ugye imádat van, meg amúgy sincs más választása, kitart.
Miután 4 napig ettük a török elemózsiát, még egyet ismétlünk, de a szakács búcsúzóul, az én kajámra tette az összes helyierőspistát, ami a szigeten, így patakokban folyik rólam a víz. A könnyeimmel próbálom oltani a tüzet, sikertelenül. Egy idő után már olyan fajdalmaim vannak, kaját cserélek a kedvesemmel, így hagytam, hogy az ő gyomrát marja szét.
Okés, életben vagyunk. Felkapjuk a bőröndöket, és irány a reptér. Ja, ez Máltán azé nem így megy. Komolyan, kezdem visszasírni a budapesti közlekedést. Ahogy állunk a buszmegállóban, és várjuk reptér járatot, ami tökre nem egyértelmű, hogy mikor jön, vagy jön e egyáltalán, azon agyalok, hogy mi történt velem?! Itt állok, és tök szép napokat töltöttem a szerelmemmel, azon morgolódok, hogy az emberek itt miért ilyen felelőtlenek. Mint öreganyám, olyan lettem. De baszki, miéééért?! Itt nem használják az emberek a biztonsági övet. Alap. A gyerek az első ülésen szórakozik, és nincs bekötve. De várj. Elmegy előttünk egy kurvanagy új Merci, apuka vezet, anyuka elől ül, és a kezében egy kisbaba. Jesszum! Haza akarok menni!
A buszon kb 250-en vagyunk, de legalább úton a reptér felé. Pisi, kávé játszik, veszünk pár dolgot a duty free-ben. A repülőre is feljutunk, juhééj. Ülünk és várunk. A szépensminkelt dolgozók elmondják, és elmutogatják, amit kell, mindenki bekötve. A pilóta bácsi is beköszön. Erre elkezdi ecsetelni, hogy sajnos nem tudunk még felszállni…Mondom, okés, pár perc még belefér. Röpke 2.5 óra, és a gyerekeim egy részét átölelhetem! Annyira várom már. Na, de folytatja, hogy 1 óra múlva tudunk csak felszállni. Mivaaaan?!?! 1 óra? Én azt nem akarom! Kezdek kicsit hőbörögni, aztán nagyon. A férjem már szívesen átülne akár a szárnyra is, mert nagyon felbaszom a rinyámmal. 30 perccel később már nagyon kínom van. Aztán újabb fél óra elteltével már levegőben voltunk. Remek a hangulatunk. De hamar elfeledjük minden nyomorunkat, amikor meglátjuk a szép zöld környezetet. Nem a reptéren, hanem úton hazafele. Imádom a falunkat. Minden csoda szép, friss, tele színekkel. A babáim már a terasz ablakban állnak, nagyon várnak. Én az utolsó pár métert futva teszem meg! Ah…szerelmeim! Bárcsak a nagyfiam is itt lenne. Na, majd holnap őt is jól megszeretgetem.
Sokszor beszéltünk már arról, hogy talán szerencsét próbálhatnánk családilag külföldön, de ma nem. Ma megfogadom, hogy soha a büdös életben nem megyek sehova. Itt fognak engem majd elásni a gyerekek a fenyő tövében, ahol majd jól kiáshat a kutya. Nem kell nekem szabadság, sem Énidő, holnap felmondok, és örökké a gyerekeimet fogom nézni, ölelni!
Másnap:
Hajnalban kelek, mert a picuri felkel. Nem bánom, rohanok fel hozzá. Erre: “Mamiiiii! Mamit akajom!” Ott állok, majd lehajtom a fejemet, hogy ennyi. Elmúlt. Már nem kellek. De mikor kiosonok, utánam óbégat! “Anyaaaa! Anya keeej!” Hihihi!!! Visszatérteeeem! Ölelgetem nagyon a kis finom meleg, puhi testét. Ő meg: “Anya! Kaka van!” Ennyike!
