mutersors

Tisztelet minden Anyának és Nőnek! Én megírom, hogy miért.

Backstreet Boys koncert...most másképp

2019. június 26. 17:55 - mutersors

audience-band-blur-1587927.jpg

Tegnap újra összejöttünk. Na, nem úúúgy. De több, mint 20 év után, már 3 gyerekes anyukaként együtt mulattam a srácokkal. Óriási volt. Imádtam, minden percét. Ja, nem mindent, mert már öreg vagyok tolerálni a gyökereket, de „fiúk” aaaanyira csúcs szuperek voltak, hogy még mindig sírok. Azért is, mert fáj minden tagom, és úgy festek, mint mikor átmulattam lánykoromban egy Hegyalja napot.

Réges régen, 1996-ban:

A kapcsolatom a Backstreet Boys együttesével kb. 25-26 évvel ezelőtt kezdődött. Szerelem volt első látásra/hallásra. Voltam vagy 12 és épp a Take That-el való szakításomat hevertem ki. Jött a We’ve got it goin’ on és nekem végem volt. Sokáig éltünk így szerelmetes boldogságban. Ja, azt nem mondtam, hogy a párom Nick Carter volt...természetesen. Nagyon jól megvoltunk. Azon gondolkoztam, hogy vajon a kis tündér lányomnak lesz e ilyen „kapcsolata”? Vagy a mai lányok már nem olyanok? Igazából tök jól jár velem anyám, mert ennél biztonságosabb pasi ügyem nem is lehetett volna. Hűséges voltam Nickhez évekig. Leszámítva azt a csókocskát, egy kempingezéses történetem alatt, amit azonnal megbántam, mivel én ugye hosszútávra terveztem a szeretett Backstreet Boy-ommal. Ááá..azt gondoltam, micsoda céda vagyok. Szóval, ennyiben maradtunk. Volt nekem egy csodálatos barátnőm. Noémi. Sajnos, már elveszítettem, nincs közöttünk. Pedig a középiskolát nem éltem volna túl nélküle. Ő volt az én borsóm, én meg az ő héja....és fordítva. Mindent együtt csináltunk, így evidens volt, hogy a szerelmet is együtt kell megélnünk. Olyan jó voltam, hogy bevezettem ebbe a csuda világba. Ő ugyan egyáltalán nem szerette a zenéjüket, de sikerült meggyőznöm, hogy elkötelezze magát A.J-nek. No, így ment ez jó sokáig. Történt egy eset, méghozzá 1996 áprilisában. Ez a drága csapat, kis hazánkba látogatott, méghozzá a híres neves Total Dance fesztiválra. Mindketten a föld felett jártunk a hírtől. Nyilván elsőként vettünk jegyet. Vitrinben tartottam hónapokig, nehogy baja essen.

Majd eljött a nagy nap. Hajnalban keltünk, és elkirándultunk a repülőtérre, hátha összefutunk a srácokkal. Sajnos, nem történt meg a nagy találka, de volt B tervünk. Felhívunk pár olyan szállodát, ami szóba jöhetett. Mivel nem volt túl sok pénz a telefonkártyánkon (igen, régen ilyen is volt), így rövidre fogtuk: „Jó napot! Ebben a hotelben száll meg a Backstreet Boys? Nem? Jó. Viszhall!” Ha hiszitek, ha nem, nem jártunk sikerrel. Felmértük a helyzetet, és rájöttünk, hogy mocskos messze vagyunk a BS-től, ahol a koncertet tartották, így úgy éreztük, jobb lenne nekünk taxival menni. Na már most, nekünk pénzünk igen kevés volt erre a célra, így rávettünk egy taxis bácsit, hogy fuvarozzon már el minket a városba tök ingyen. Nem, nem kért cserébe semmit, csak elmeséltük neki az akció tervünket. Kicsit nevetett, nem is értem miért. A helyszínen volt még kb. 1000 óra a kezdésig, így felmértük a terepet. Akkoriban még nem volt ennyire elbarikádozva csarnok, a művészbejárónál dekkoltunk kicsit. Gondoltunk járunk egyet. A BS-sel összenőve volt egy kis létesítmény, ahol valamiféle korcsolya edzések zajlottak. Mi teljes puccba öltözve (az én esetemben BSB póló, fari, és a derekamra kötött kockás ing...nagyon menő) beléptünk, mint akik oda tartoznak. Nézelődtünk pár percet, majd kihasználva a portás fickó figyelmetlenségét beosontunk egy ajtón, amiről az volt a megérzésünk, hogy jó helyre vezet. Beléptünk egy lépcsőházba, ahol egy rács tartotta távol az illetékteleneket. Na, de nem minket. Egészen sportosan átkúsztunk alatta. Még jó, hogy 0 mellekkel rendelkeztünk, „simán” átfértünk. Kicsit elakadt ugyan Noémim segge, de egy kis noszogatással átcibáltam. Ezt eljátszottuk még 2 rácsnál is. Majd kikukucskáltunk egy ajtón, és tádáááám...bent voltunk a koncert helyszínén. Megőőőrültünk. Beültünk a legfelső sorba, és szépen kulturáltan, kicsit könnyeinkkel küzdve, végig néztük a drágaságaink próbáját. Már meg volt a tervünk, hogyan fogunk bemutatkozni nekik, és nyilván elképzeltük, ahogy egymásba szerelmesünk. Há’ nem odajött egy szerencsétlen, hogy lefüleljen minket? Rohadék. Minden tönkretett. Kb. mint két bűnözőt elvezetett minket. De nem tudta, hogy mi nem viccelünk, ha a Backstreet Boys-ról van szó. Úgy emlékszem, hogy valami nagyon poénos dologgal eltereltük a figyelmét, mondjuk: „Nézd, ott van egy mosómedve!” De gyanítom, hogy ez az emlék kicsit megfakult. Mindenesetre, egy pillanatra nem figyelt az őrizetesekre, így kurvagyorsan elfutottunk. Szerintem körberohantunk minimum az egész csarnokot, de egy wc-ben kötöttünk ki. Úgy 2 óra „pisilés” után, mikor hallottuk, hogy engedik be a népeket, szépen lemásztunk a küzdőtérre, és beálltunk a legelső sorba. Senkinek nem tűnt fel. Kicsit bántott minket az, hogy nem taliztunk személyesen a fiúkkal, meg persze, hogy  fizettünk a jegyekért. De az utóbbi hibát már soha többet nem követtük el. Voltunk mi mindenféle koncerten, amit a Sportcsarnokban tartottak. Lényegében tök mindegy mi volt (Dj. Bobo, Kelly Family stb.), mi a tikos útvonalon megoldottuk. No, így zajlott az első BSB koncertünk. Jó volt! Nagyon!

Muterként, 2019-ben:

Sajnos, drága Noémim nélkül mentem. Túl nagy erőfeszítéseket nem tettem, hogy társakat találjak, mert ez amúgy is a mi kettőnk története volt, így egyedül mentem. Szomorú voltam, de mégis...az én drága csapatom. Fiatal korom egy kis szelete. Csináltattam egy menő pólót, eme jeles alkalomra. Na, semmi arcképes történek, csak szolidan egy felirat: OH MY GOD WE’RE BACK AGAIN. És tényleg. Ők, és én. Újra együtt. Reggel a kocsiban sírva, üvöltve énekeltem a slágereket, munkába jövet. Lázban égtem. Aztán a korom, és a fizikai állapotom végett, délutánra megfáradtam, de 4 kávé után már úgy éreztem, tán nem alszom el a móka közben. Nem akartam én odaérni 4 órával a kezdés előtt. Nem vagyok már junior. Ilyen hülyeséget. Aztán 18:30-kor az Papp László Arénánál már kicsit elbizonytalanodtam. Voltak úgy kismillióan. 4 sor, a Kerepesi útig. Utálom a bunkókat, így beálltam. Elég sokan viszont nem érezték az erőt ehhez, és előre pofátlankodtak.

Simán az ülőhelyes sorban várakoztam 19:30-ig. Mondtam is, hogy milyen idióta ül végig egy ilyen eseményt? Mi ez, tán egy opera? Átvizsgálás, és jegyellenőrzés után bejutottam. Néztem a szektort, és rájöttem, hogy nem is ülőhelyet vettem, hanem állót. Mivel le sem tojták a bejáratnál, így simán beengedtek. Az állóhelyes kapunál tovább is tereltek, így kb. a tömeg előtt beálltam a 2.sorba. Na, nem a színpad elé. Az nagyon drága volt nekem. Sajnos. Meg amúgy is, most már nem dráma, ha nem hívnak fel a színpadra az I’ll never break your heart-nál. Amit az elején említettem, mint egyetlen negatívum, az az előttem álló tahókra vonatkozott. 2 „szerelmes” párocska foglalta a jól megérdemelt helyemet. Szemetek. Elnéztem volna nekik, ha nem akartam volna agyonverni az egyik srácot, úgy 18-szor. Valójában ezek a parasztok le sem szarták a Backstreet Boys-ot, csak a nőcikket jöttek kísérné. Ezért végig rinyálták, és fikázták az egészet. Baszki, popcornt zabált a koncert alatt. Az mi?! Degenerált. Mindegy, párszor lekönyököltem, csak hogy tudja, itt nem csinálunk ilyet. Egy lelkes fiatal angol csapat indította az eseményt. Aranyosak voltak, és szépen is danonásztak, de már nem bántam volna, ha elmennek a vérbe. Azt hittem, hogy idő előtt elhajlok olyan melegem volt. Izzadtam, mint a disznó, és körülöttem mindenki. Nehezen viseltem, de tartottam magam, miattuk! És úgy 21 óra magasságában, a fények le, és kezdődött. Kicsit magam alá pisiltem a gyönyörűségtől. A fények, az effektek...total dance...pfff...Nekem ez már kb. űrhajózás, meg minden. Megjelentek ŐK. Jaaaaj...végem volt. Még mindig nagyon jól ropták, és a zenék. Aaaah...ott voltam, mint ifjonc koromban. Persze, most már 10 perc után elzsibbadtak a lábujjaim, talán a vérkeringésemmel van valami. De nagyon magasról fostam rá. Akár amputáltam volna mindet, ha azon múlik. A tánc azért elég nehézkes lett volna. A koncert előtt egy Strepsils-t beküldtem, hogy bírjam torokkal, mert már kapart kicsit a semmitől is. Baszki, más egy ekit dob be...én meg...torok gyogyit. De béna. Féltem, hogy csak az új albumokról lesznek nóták, mert bevallom töredelmesen, hogy kicsit elmaradtam az utóbbi pár évben. De neeeem...volt minden. Get down, meg Quit playin’ games....stb. Volt pár olyan szám is, amit csak a hard core, ősi rajongók ismerhettek, mert nem volt sláger, és az első albumokon szerepeltek (I wanna be with you, Don’t want you back...ilyenek). Kicsit mellé ment néha a szöveg nálam, de sebaj. Nem vették észre. Mikor az új albumról muzsikáltak, kicsit pihentettem a torkomat, mert lövésem sem volt, hogyan is szólnak, meg tartogattam az erőmet. Igen, itt tartunk. Kipurcantam. Az I’ll never break your heart-ot kicsit könnyezve énekeltem, és nem segített az sem, hogy a popcornos pöcs az én irányomba szellőztette a hónalját. Pont fejmagasságban. Okádék.

Fúúúú...az Everybody-nál összeszedtem minden erőmet, és ordítva ugráltam, mint akinek elment az esze. Szerintem a másik oldalamon lévő lánynak kiütöttem pár fogát, de ő legalább olyan lelkes volt, mint én, így nem foglalkozott vele. Ma biztos szidni fog. Végülis együtt andalogtunk az I want it that way-re, szóval...béke!

Az előttem lévő párocska, full sminkes, műhajas, gucci táskás hölgy tagjai végig nagy boldogságban fotóztak. Ami szimpi volt, hogy néha nyakon vágta a lovagját az egyik, mikor illetlenül beszélt az együttesről. Mindeni telefonon élőzött, videózott, ment fel az instára, meg a face-re már a percen az egész mulatság. Az imént említett csajé is dolgozott végig, hogy rendben legyen az üzenő fala, és az egyik fotóra még feliratot is biggyesztett. Nem leskelődtem, csak az arcomban történt az eset. Felirat: ILOVENICKCARTEL!!! CARTEL BASZKI!!! CARTEL! És nem mellé ütés volt, mert mikor az öribarija megnézte, mondta, hogy amúgy az CARTER. Ez meg: Jaaa....tényleg?! Majdnem kapott egy kokit is tőle. Há’ mit képzel ez?!

Már Dukai Regina is ki volt fáradva a küzdőtéren (ahol amúgy szellősebben voltak, mint nálunk), meg Lékay+KissRami páros is ment volna haza, mikor elköszöntek a BSB legények. Már ők sem sihederek, mentek pihenni. De még a végén lenyomták a Larger than life c.dalt, ami tökéletes lezárás volt. A közönség egyszerre táncolt, ugrált, énekelt. Zseniális volt az egész. Tényleg, le a kalappal a csapat előtt, úgy tolták végig az egészet, hogy még a mai tinik is megirigyelték volna. Újra szerelembe estem. Hazafele a kocsiban küzdöttem rendesen a hátfájás, a lábfájás, a fáradtság, és rettenet bűzöm ellen. Lehúzott ablaknál, ordítva küldtem kölyök korom slágereit, épp, mint reggel. Ja, nem. A szövegek és a dallamok már meg sem közelítették az eredetit, annyira romon voltam. De a lényeg: Backstreet’s back, alright! Há’ nem?

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mutersors.blog.hu/api/trackback/id/tr3714912926

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.