Most bizonyára mocskosul szar ember leszek sokak szemében, de ezen a ponton már lefosom.

Kemény volt ez a nyár. Nem csak azért, mert nekem nem való ez a hardcore trópusi meleg, hanem mert 11 hét nyári szünetet kellett lenyomni. Fingom sem volt gyerekként, hogy ez ilyen hihetetlen kimerítő biznisz. Már márciusban hetekre lebontva megszerveztem, hogy mikor legyen, és hol a családi nyaralás. A férjemmel előre le kellett rendezni a melóhelyen, hogy mikor vagyunk alkalmasak „munkára”. Azért az idézőjel, mert nem igazán éreztem, hogy mikor éppen dolgoztam, akkor elnyerhettem volna a hónap dolgozója elismerést.

A helyzet az, hogy totál szét vagyok esve. Egész nyáron így volt. Ha otthon voltam, akkor sem voltam a topon, mert tudtam, hogy mennem kell dolgozni, és ez és az vár rám. Közben a gyerekeket sem volt egy leányálom a házban tartani, amikor kint a csúszdán meg tudtam volna főzni az ebédet. Ja, igen, minden napra gondoskodni, hogy legyen mit enni, úgy hogy általánosságban a bőrt lenyúzták rólam a csemetéim, hogy medencézni, vagy vízi csúszdázni, vagy csak úgy szabadulni akarnának. Jó dolog a benti elfoglaltság, de 3 különböző korú gyereket lekötni nagy móka. A festés kb. 2,5 percig volt jó buli, mert valaki tuti feladta, vagy összevesztek azon, hogy a fehérből rózsaszín lett, mert ugye ki kellett keverni a megfelelő árnyalatot. A gyurmázást a nyár első heteiben elengedtük, mivel gyakorlatilag atomjaira roncsolták, és persze abban sem lehetett megállapodni, hogy ki pakol össze utána. Én. Nyilván.

Sóvárogva néztem az ismerősök facebookját, hogy ki, hogyan nyaral és élvezi a gyermekei társaságát, miközben mi túlélünk. Mivel déli alvás játszik, így nem hesszelhetünk egész nap a Balcsi parton, és amúgy is valakinek mindig dolgoznia kellett a családból. Így aki éppen nem dolgozott, az próbálta a legtöbbet kihozni a közös percekből. Ami rohadtul nem könnyű, miközben a két nagy konkrétan non-stop egymás vérét szívja.

A táborozások jó megoldásnak tűntek, addig, amíg reggel nem kellett őket kiverni az ágyból, hogy most már indulás van, és vegyék már a ruhájukat a testükre, mert nem bánná senki, ha időben a munkahelyen lennénk. Persze, mikor a búcsúzkodtunk, akkor meg ment a sírás-rívás, hogy „ne meeeeenj!”. Most mit lehet ilyenkor tenni? De komolyan? Mondjam, hogy „jóvan gyerek, akkor menjünk haza mókázni”? Pedig szerettem volna, mert imádom ezeket a kis majmokat. De ha meló van, akkor bakker meló van. Amikor meg épp nem volt progi, akkor meg órákig hallgathattuk, hogy milyen uncsi otthon lenni, és a barátaikkal akarnak lenni. Kössz!

A nagyszülők nagy segítség, de 3 gyerekkel mi magunk sem bírunk (mint az kiderült igen hamar), szóval max. szétszórva működött a dolog. Az egyik ment Mamához, a másik volt Mamival, a harmadik, meg velünk. Ami nem kevés logisztikával járt. A férjem kb 1000 kilométert tuti vezetett ezeken a túrákon.

Jó, amúgy nyaraltunk is együtt. Ami nem lett szociális média kompatibilis, ugyanis viszonylag ritkán fotózkodtunk, mert 3 gyerek, 2 felnőttre elég melós, szóval semmiképpen nem játszik, hogy közben a telóval a kezemben hajkurásszam a gyerekeket. Meg amúgy én nagyon szeretem a képeket, de jobban szeretem úgy megélni a dolgokat, mintsem azon dolgozni, hogy megfelelő covert csináljak magamnak. Azt nagyon szerettem, hogy végre együtt a család, és tök jókat fürciztünk, meg kirándultunk is. Mindenképp megérte, de mikor bejöttem dolgozni, a színemen kivűl semmi nem utalt arra, hogy nyaraltam. A színemről annyit, hogy valójában olyan kamionos jelleggel barnultam. Semmi elfekvős, napozós dolog nem volt, hanem inkább csak ért a nap, miközben bandáztunk. Ez azért is vicces, mert fürdőruhában úgy festettem, mintha egy hófehér rövidnadrágra húztam volna bugyit. Elegáns.

Most lenyomtuk az utolsó közös hetet, ami nagyon szuper volt, leszámítva a szokásos őrületet. Azt, hogy az egész házat be kell csomagolni egy 3 napos kiruccanáshoz, és hogy mikor esett az eső, akkor mi voltunk a legrosszabb szülők, mert nem tudtunk kilépni a szállásról. Nyilván, mi befolyásoljuk az időjárást is. De kaland parkoztunk, és rengeteget nevettünk a babákkal. Ezt imádtam. Hétvégén volt (felfújhatós) medence parti, és este szalonna sütés a kertben. Én mondjuk minden idegszálammal arra fókuszáltam, hogy senki ne égjen meg, de élveztük azt a pár percet, amíg béke volt.

Most már az ovisom, és a bölcsisem is „dolgozóban” van. Baszki, mi a baj velem, he? Én tök szomi voltam, mikor vittem őket. Dolgozni sem akarok...Én is megszoktam, hogy ott téblábolnak körülöttem. A nagylány jövő héten másodikos lesz. Megvettem már az ÁPISZ felét, és még mindig van egy-két hiányzó dolog. De már mindjárt ő is munkába áll. Fáj...mert szeretem a nagy loboncát körülöttem látni. De mégis, aaaaaanyira vágyom már, hogy visszaálljunk a mi kis rendszerünkbe. Elegem van abból, hogy nem tudom már ki, hova megy, és mikorra kell érte menni. Hogy rohanok haza, mert az egyik lovastáborban, másik kettő Mamával.

Olvastam egy fasza kis kommentet a bölcsis bejegyzésemnél, amiben egy anyuka aláz, amiért én bölcsibe viszem a gyereket. Bezzeg Ő...7,5 éve otthon van az övéivel, és a nyár a legjobb, mert 0-24-ben mindenki otthon van vele, és együtt élvezik a vakációt. Basszameg tényleg ergya vagyok. Én öregedtem 100 évet, híztam min.3 kilót, az arcom olyan, mint egy élőhalottnak. Tény, hogy ha nem dolgoztam volna, és otthon bandáztunk volna egész nyáron, akkor legalább a szervezés, és rohanás részét megúsztam volna. De az a 4 hét, amit szabadságon töltöttem velük, az is teljesen kimerített. Erre majd jöhetnek az okosak, hogy „minek szültél ennyit, te barom!” és hasonló építő jellegű kritikák. Lehet, hogy nem a megfelelő tudatmódosítót szedtem, és ők valami sokkal bikábbat tolnak, mert nekem az esti lelazítós fröccs pont arra volt elég, hogy kiüssem az agyamat pár percre. Szeretem a gyerekeimet, és mocskosul jó ötlet volt 3-at szülni, mert kurvajó fejek. De aki azt hiszi/hazudja, hogy a nyár 3 (pici, kicsi és kicsit nagyobb) gyerekkel csak móka és kacagás, az tuti nem kerek.