Reggel van. Alig látok, de csak be kellett jönni dolgozni. Milyen jó is volt, mikor a suliban ilyenkor simán kihagytam az első órát, vagy rosszabb esetben mondjuk aludtam kicsit bent. Oké, előfordult, hogy kiestem a padból, ami kicsit ciki volt, de leginkább senkit nem érdekelt. De most már más szelek fújnak. Érettebb, és bölcsebb vagyok. Muhahaha...Nem is. Nyilván fantasztikus példakép vagyok a gyerekeim szemében, de elgondolkodtam. Tényleg a tökéletességre kell törekedni? Mondjuk, akár törekszem rá, akár nem, nekem nem megy. Ezt 8 évnyi anyaság mondatja velem. Sajnos, be kell látnom, hogy nálunk a tökéletlenségben van meg a szépség (valahun elásva!).

Persze, mindenki azt mondja, hogy ne hasonlítgassam magamat, a gyerekeimet, az életünket másokéhoz. De ha tetszik, ha nem, ez van. Én szoktam. Nem azért, mert más világot szeretnék magam körül, mert szeretem az életünket. De az dobja rám az első követ, aki nem vágyik néha egy pöttyet jobbra. Vagy legalábbis könnyebbre. Engem nagyon nem vígasztal, hogy máshol éheznek, mikor épp kifordul a belem az éhségtől, mert már vagy 2 órája nem ettem. Gyenge ember vagyok.

A gyerekeimet úgy fogadom el, ahogy vannak, és imádom is őket rendesen. De azért na...Miééééért ééén?! Ahogy a legeslegelső irományomban megfogalmaztam, nálunk őrület van, kb. mindig. És eszembe jut a gondolat, hogy tán én csinálom rosszul a dolgomat. Jó volna reggel danolászva, kézen fogva, nagy mosollyal és elégedettséggel bemenni az iskolába, oviba és bölcsibe, miközben csiripelnek a madarak. Nálunk a gyerekek soha (!) nem akarnak felkelni. Persze a picikém hajnalba kel, de ez most épp nem segít. A nagyok viszont kínkeservesen másznak ki az ágyból, úgy 75 felszólítás, simi-simi, könyörgés után. Az öltözködés hasonló ütemben történik, szóval, mire az intézmények elé érünk, már nem mosolygok (sokat).

De vannak a Mások. Nem félelmetesek, mint a Trónok Harcában, de tutira vannak képességeik, amik nekem, simán egy halandó embernek nincsen. Bár, előfordul, hogy úgy érzem, én vagyok a Sárkányok Anyja, vagy inkább én vagyok a sárkány, aki bizonyos szavakra tüzet okádok. Szóval,  a Mások. Ők azok, akik mindig hót nyugodtan jelennek meg a nap bármely szakában. A gyerekeik csendben, és nyugodtan vannak, szépen beszélnek, kacarásznak, de nem vihognak, mint akiknek elment az eszük. Szerintem, nekik nem vicces a KAKA-PUKI-KUKI és egyéb kombók. De ciki, én most elmosolyodtam. Tehát örökletes lehet ez is?! De mondjuk a postán nem szoktam ilyesmin hahotázni. Ők és a gyermekeik kisimultak, nincs semmi feszkó.

Az én szomszédom (ahogy mán meséltem róla) egy ilyen földöntúli tündérke, mikor meglátom, a nap is süt felette. Úgy képzelem, mikor ő meglát engem, akkor max. a füst gomolyog a fejem felett. Neki van egy kisfia (3 másik hasonlóan csidicsudi gyerek mellett). Na, Ő olyan, akit simán kölcsönvennék. Nem, nem gondolkodom gyerekrabláson, vagy cserén. Mondom, hogy szeretem a kölköcskéimet, de totál más kaliber. Kisfiúcska szépen szedi a kavicsot anyuka mellett, és beszélgetnek, és nem megy el mellőle, nem rohangál, nem ordít, nem követel, nem hisztizik. Ismét egy elmélet, mert nincs bizonyítékom, de szerintem ő teljes puccban, cipőben, kabátban várja reggel a családot, indulásra készen. Kizárt, hogy veszekedni kellene vele. Nagy barátok a fiaink, bár nem is tudom mi lehet a közös bennük?! Okéj, kisfiúk, cukik, jófejek, és 5 évesek mindketten. De teljesen más temperamentum. A szomszédasszony a fociedzésen bevallotta, hogy azért nem bánná, ha kicsit olyan lenne az ő bébikéje, mint az enyém, olyan kis vagány. Aztaaaa...Mondjuk, én nem ezt a szót használnám, de tény, hogy ez sokkal menőbb. Vagány a gyerekem. Mindenesetre, ha jól értem, akkor ő sem érzi tökéletesnek a szitut. Bár kíváncsi lennék, ha az én bucimucim kimutatná a foga fehérjét a jelenlétében, akkor mennyire vágyna erre a „vagányságra”. Gyanítom, hogy visszavonna mindent.

Van nekem ugye a mucika nagylányom. Aki egyel talán könnyebb figura, mint az öccse, de azért sokszor vért izzadok (majdnem azt írtam pisilek) vele. És neki is van az osztályban egy kislány, aki közülük való. A Mások közé. Nagyon szeretem, mert tök aranyos. De komolyan. És az anyukáját is komázom. Szóval, ez most tényleg nem fika. Őszintén csodálom őket. Tegnap azért elgondolkoztam, hogy ő tényleg egy igazi gyermek, vagy olyan sci-fis, humanoid-android-nemtudommilyen-gyerek? Úgy értem, hogy komolyan van ilyen pulya? Még soha nem beszéltem erről az anyukájával, mert félek, hogy valami olyasmit mond, amiből egyértelműen kiderül, hogy valódi, és valahogy az ő családjuk funkcionál sokkal jobban. Hogy ő mint muter, valamit sokkal jobban csinált, aminek ez a tüncimünci lett az eredménye. Amúgy is nagyon komázom a robotokat, meg ilyesmiket (filmekben), jobb ez az illúzió. Nem lehet valódi és kész. A kislány szolfézsra, gitárra, angolra, focira, meg ki tudja, még mire jár a sulin kívül. Mindig részt vesz a szavaló versenyeken, már az oviban is mindig ő kezdte a műsorokat. Halál magabiztosan, vidáman, nyugodtan tolta le ezeket. Én még így majd 40 évesen is be lennék fosva, de ő nem. Mikor elsőben az én csemetém mellé ültették, fúúú mondom, ez aztán a nagykirály. Hátha ragad némi fegyelem az enyémre is. Aztán elültették babuskámat, mert zsiványkodott, forgolódott és zavarta az órát. Vagy ilyesmi. Ennyit erről.

Tegnap, úszás után a házit meg kellett csinálnunk, vagyis nyilván nem nekem, de higgyétek el, hogy legalább annyira szenvedtem, mint a gyerek. Azzal kezdtünk, hogy nem írta be a leckefüzetbe a házit, mert nem volt ideje (hahaha). És a tanító néni ezt nem nézi jó szemmel, még akkor sem, ha konkrétan a házit megcsináljuk. Szóval, először be kellett vésni kb. 5 és fél sort. 15 percnyi kínlódás után a lány úgy gondolta, hogy a fiúk őt nagyon idegesítik, így szépen elvonult a szobájába. Jóóóó...Végre egy kis önállóság. Én persze nem lustálkodtam, intéztem a házimunkát, meg a srácokat. Már szinte könnyes volt a szemem a büszkeségtől, hogy mekkora istenkirálynő vagyok, hogy ilyen jól nevelem a kölköket, és még a ház is (majdnem) tip-top.

Ekkor megérkezett a szülői chat-re a fent említett csodagyerek anyujának egy üzenete. Reflektált egy korábbi kérdésre, hogy mit is kell pontosan rajzolni az olvasás házihoz, mert nem volt egyértelmű. Nem én kérdeztem, bár én sem értettem, de gondoltam, hátha mindenki másnak, akit érint, világos. Lefényképezte, hogy mit. Rohadjak meg, a füzetben gyöngy betükkel minden, és a rajz kb. olyan pontosságú volt, hogy majdnem magam alá pisiltem.

És abban a pillanatban, megjelent Cicmic. Úgy 1(!!) teljes órával azután, hogy elvonult. Mutatja nekem a leckefüzetet, hogy már csak 1 sor hiányzik, és készen van. A LECKE BEÍRÁSA! Nem viccelek. A házi feladatot még el sem kezdte, baszki! És még 1 sor ebből is hiányzott. Na, ott elvesztem. Ennyi. Elbuktam. Akkora lettem hirtelen, mint egy kutya ülve.