mutersors

Tisztelet minden Anyának és Nőnek! Én megírom, hogy miért.

Anya és a burn out

2019. szeptember 18. 21:20 - mutersors

holzfigur-980784_640.jpg

Nem is tudom, hogy mikor kezdtem érezni, hogy valami nem kerek. „Állandóan rinyálsz...”- mondhatnátok, szóval lehet, hogy nem mai sztori. Bár hozzáteszem, hogy mint ahogy a face-s vidám, boldogságos anyáknak is vannak szar napjaik (csak azt nem fotózzák le!), nekem is vannak felhőtlen, napsütéses napjaim. De szeretném, ha bárki, aki hasonlóan szokott kínokat megélni, ne érezze magát egyedül, hiszen van ez így. Mindenesetre, azt hiszem, hogy azonosítottam a nyomoromat. Burn out, mondja az angol...Kiégtem. Vagy mi.

Bár mindenhol úgy írnak róla, hogy ez munkahelyi nyavaja, de én kb. biztos vagyok benne, hogy ez az anyaságban is játszhat. Az más kérdés, hogy ott sem igazán hasítok. De ez most más kérdés. A lényeg az, hogy mikor az ember elér valamit, amire nagyon vágyott, és minden csidi-csudi, akkor az nem tart örökké. Jönnek a hétköznapok, és nyilván némileg csökken a lelkesedés. Ez persze tök oké. Nem lehet folyamatosan fenntartani ezt a boldogságteljes állapotot. Gyakorlatilag ez történik, mikor kisbabát vár az ember, aztán megszületik a babus, és óriási az öröm. Csodálatosak az illatok, a mosolyok, az újabb funkciók (néz, alszik, gagyog, pukizik stb). Közben azért vannak má’ helyzetek, amikor egy anyuka meg tud roggyanni. Ilyenkor azt mondják, hogy „óóó, szülés utáni depi, majd elmúlik”. Valóban, az elmúlik, és ja, nem beszélhetünk szülés utáni depresszióról, ha már 1-2 éves a gyereked. Állandóan keressük az örömforrásokat, és próbáljuk felvértezni magunkat a következő kihívásra. De a hétköznapok kemények. Rettenet nagy felelősség, hogy a számunka legfontosabb kisemberi lény élete a kezünkben van. Szó szerint! Aztán meg, ugyanaz a rutin, a magány, non-stop lelkiismeretfurdalás, önmarcangolás, és teljesítési kényszer. Miért nem jár, mikor a védőnő szerint már futnia kéne?! El akarok menni fodrászhoz, mert a fejem olyan, mintha kihányták volna, de most ez nem a legfontosabb, akkor miért érzem szarul magam, mikor a tükörképemet nem is ismerem fel? Azt mondják, hogy a Burn out többnyire segítő foglalkozású emberek életének jellemzője, vagy az olyan magas pozícióban ülő arcoké, akiken folyamatos a nyomás és az ezekből adódó stressz. Na, ez nem egy az egyben AZ ANYA?! Minden stimmel.

Mikor ez az egész posvány elkezdi felemészteni az embert, még grátisz gyötri a lelkedet és a testedet bűntudat, hiszen bakker, mindened megvan amire vágytál, és mégsem jó, akkor jön a következő stádium. Bennünk van a kényszer, hogy jobban és jobban teljesítsünk, megfeleljünk a társadalom, a családunk és legfőképpen a saját elvárásainknak. Néha, vagy jó esetben sokszor jönnek a sikerek, de aztán a félelem, hogy ezt nem tudjuk a következő szakaszban teljesíteni, teljesen össze tud roppantani. Azt is olvastam, hogy a kiégés leginkább a sikeres embereknél játszik, éppen ezért. Szóval, hiába van tökéletes családunk, egészséges gyerekeink, csodálatos házunk, és párkapcsolatunk, mégis a félelem, hogy ezt nem tudjuk fenntartani, állandó nyomást gyakorol a lelkünkre. Ez amúgy azért nehéz, mert aki nem volt hasonló cipőben (vagy azt hazudja, hogy vele ilyen soha), esetleg volt, de neki sokkal keményebb az élete, attól meg kapjuk a fikát. Hiszen, bazz...nekünk minden tip-top. Így mindez párosul egy kellemes kis szégyenérzettel. Ugyanez vonatkozik a párunkra is. Akármilyen unikornissal is kötöttük össze az életünket, számára ez teljesen értelmezhetetlen. Azt látja, hogy adott egy tündérbogyó, aki oké, sír, meg annyira nem szórakoztató társaság, de akkor is csodás. És az édesanyja, akinek a világon a legfontosabb ez a törpe, mégsem boldog. Aztán jönnek a súrlódások, később veszekedések. Mi nem értjük, hogy mégis mit nem ért? Ő meg nem érti, hogy mi ez az egész? Rohadtul nem segít, hogy a társad sem ért meg, rosszabb esetben még el is ítéli a viselkedésedet. A végeredmény, egy fáradt, hitevesztett állapot, amikor már nem tudunk célokat kitűzni, a vágyainkat és korábbi álmainkat elengedjük, mivel úgy fest, ha megfeszülünk, sem tudjuk megvalósítani őket. Egyrészt azért, mert fizikailag korlátozottabbak vagyunk (annyira szeretnék egy olyan időnyerő nyakláncot, ami Hermionénak volt), másrészt már a mentálisan oly mértékben ki vagyunk purcizva, hogy az elképzelés fázisában elhal a dolog.

Az érdekes az, hogy nem úgy van, hogy egyik nap felkelünk, és akkor jóvan, a gyerek nem akarja azt a tetves bilit használni és papó. Ennyi. Kiégtünk. Hú, nagyon jól le van vezetve a tudományos értekezésekben:

  1. Lelkesedés (öröm, boldogság, álmaink netovábbja, euforikus érzések hada)
  2. Stagnálás (rutin, tenni akarás, célok kitűzése, remény, megin’ nagyon intenzív érzések)
  3. Frusztráció (a sok- sok meló és stressz miatt jön a kimerültség, ingerlékenység)
  4. Apátia (már ébredéskor fáradtak vagyunk, közönyösen szemléljük a világ dolgait)
  5. Depresszió (az agyonhajszoltság végett nem hozod az eredményeket, vagy ha mégis, az csak ideiglenes és semmi hátba veregetés nem jár vele)
  6. Kiégettség

Szóval, azt kell mondjam, hogy a Burn out szindróma egyértelműen veszélyezteti korunk anyáit. Az viszont rohadt nagy gáz, hogy az olvasmányaimban nem találtam megoldást. Úgy értem, hogy ha mondjuk az a javaslat, hogy terápia. Azt mégis mikor és hogyan Hermione nyaklánca nélkül? A másik, hogy evidens mondjuk munkahelyi kiégésnél, hogy felmondunk, és keresünk valami kevésbé feszkós melót. Nyilván muterként ez sem játszik, mert nekem pl. eszembe sem jutna lecserélni a családomat egy Álehándróra és egy full uncsi életre. Így, ha esetleg bárki azt hitte, hogy most előállok valami megoldással, annak csalódást kell okoznom, mert ötletem sincs. Ami felmerült bennem, és rohadjak meg megpróbáltam, azok közül egyik sem működőképes. Imádok futni, és azt mondják, hogy az mindenképp jó, ha az ember ilyen borús. Tényleg az...lenne. De mikor? Főleg, ha megnézzük a stádiumokat, és már reggel olyan vagyok, mint akit agyonvertek félig. Nem beszélve arról, hogy azt hiszem, hivatalosan kis kijelenthetem, hogy a testem sem a barátom, mert fáj a hátam, a lábam, még a kezem is a futás után. Jóóó, persze...kéne erősíteni. Majd szabad perceimben gyúrni is fogok. Vagy talán mégsem? Ma a mandalaszínezést is buktam, mert úgy sejtem, hogy max. a szürke ötven árnyalatában tudnék gondolkodni. Aztán, átszaladt az agyamon, hogy felmondok (napi 4x minimum) és majd otthon nézem a tájat, jógázgatok, meditálok, eljárok futni, gyúrnék, és közben írnám az okos bejegyzéseimet, hogy milyen fasza így élni. Lehet Instáznék is. Meg jóképességű influenszer lennék. Délután meg kisimulva várnám a babáimat a frissen sült almás pitével az élére vasalt köténykémben. Ah...de jól hangzik.

A férjem nem ugrott erre az ötletre, főleg, hogy a bankszámlámon most úgy 670 forint van. Meg tudja Ő, hogy 1-2 hónap után, valószínűleg megint megbuggyannék. De legalább ki lenne pattintva a testem, és a házban sem lennének olyan állapotok, mint most, egy atomrobbantás után. De akkor mi a megoldás? A csoki…egy tonna. Minimum.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mutersors.blog.hu/api/trackback/id/tr4115117940

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása