Jó, akkor most jöjjön csak egy könnyed. Csak, mert az utóbbi időben annyit nyígtam.

Akik szoktak olvasni, azok már találkozhattak pár érdekes ötletemmel, amiket fiatal koromban totál reálisnak gondoltam. Volt, hogy buszsofőr, légtáncos, hiperszupersztár énekes-előadó akartam lenni. Ha nem tűnt volna fel, akkor egyik sem jött be. Ezeket el is engedtem. Nehéz volt, de végül megtörtént. Ám a remény, hogy mégis lesz belőlem valaki, megmaradt.

Érettségi után nem éreztem ellenállhatatlan vágyat, hogy iskolába járjak. Megmondom a frankót, nem élveztem a középsulit annyira, hogy ezt tovább vigyem egy főiskolára vagy egyetemre. Mit nekem iskola?! Jó lesz ez anélkül is. Micsoda ökörség, hogy kell papír a boldoguláshoz. Így lett belőlem lemezbolti eladó. Nagyon tehetséges voltam, és a zenét is szerettem. Viszont az is kiderült, hogy a 12 órás műszak nem nekem való. Egy idő után már nem kárpótolt, hogy olcsóbban vehettem CD-ket. Tudom, hogy nincs sok MILLENIUMI ifjú a körünkben, de ez volt az, amit magyarul kompaktlemezként is nevezhetnénk, amely hang, kép, valamint adat digitális formátumú tárolására használható. Csak, ha mégsem ismerős valakinek. Szóval, nem adta már a dolog, így gondoltam egy nagyot. Én bizony divattervező leszek. Mindig is érzékeny voltam a divatra, teljesen magaménak éreztem ezt a pályát (is). Azt sejtettem, hogy a művészeti intézményekbe nem vennének fel, meg amúgy is, kell az nekem? Nyilván nem, hiszen a tehetségem majd felülírja a képzetlenségemet. Azért valamit csak kéne tudni, azon kívül, hogy a nadrágot nem vesszük fel a fejünkre. Bár lehet hasítottam volna ezzel a kompozícióval (is). Mindenesetre találtam egy jó kinézésű OKJ-s képzést. Divat- és stílustervezőnek jelentkeztem. A portfólióm alapján sejtelmem sincs, hogyan kerültem be, lehet valaki elírt valamit, de felvettek. Így 20 évesen gondoltam jó lesz az. El is kezdtem az iskolát. Kiderült, hogy konkrétan én voltam az egyetlen, aki nem 18 évesen, az érettségit követően merészkedett oda, és mindenki (!) az Iparművészeti helyett kezdett itt. Mivel nem vették fel őket, mert úgy festett, hogy sokan dédelgettek hasonló álmokat. Mondjuk rajtam kívül mindenki más már évek óta ezen dolgozott. Ezek a lányok úgy rajzoltak szénnel, hogy majdnem sírtam. Főleg, hogy én azt sem tudtam, hogy ez egy rajzolásra alkalmas eszköz. Nekem a szén az vagy fűtő anyag, vagy esetleg, mikor a pocak kicsit megmegy, akkor bedobhatunk párat, és már béke van.

A művészettörit szerettem, abban nem voltam sík hülye. Nem azért, mert tanultam hasonlót, vagy a könyvtárban hasonló olvasmányokkal töltöttem volna korábban az értékes szabadidőmet. Csak szerettem, így megtanultam. Rájöttem, hogy mégsem akkora nagy blődség a tanulás. A többiek mind külön rajztanárhoz jártak, úgy hogy simán felvázoltak egy tökéletes portrét, amíg én kicsit komolyabb, de mégis pálcika embernél tartottam. A szabásminta készítés kapcsán szembesültem vele, hogy én TELT vagyok. TELT!!! 53 kilóval. Nem volt jó érzés, de nem is ez vetett véget a pályámnak. Fél év után be kellett látnom, hogy nem sok esélyem van az én képességeimmel. Szép álom volt, de ebből meg nem fogok élni, az fix.

Így, édesanya legnagyobb örömére vettem egy kék könyvet (továbbtanulási tájékoztató) és elkezdtem valami értelmes szakma után nézni. Na jó, kerestem valami főiskolát, ahova van némi esélyem bejutni. Fontos szempont volt, hogy ne kelljen felvételizni, mert arra azért nem álltam készen. Az is, hogy valami hozzám közeli, és ne túl sok munkával megszerezhető diplomám legyen. Így esett a választásom az orvosira. Neeem...csak vicceltem. A filmesztétika is kiesett, így maradt: Művelődésszervező! Csodálatos gondolat volt. Rettenet büszke vagyok magamra, mert tényleg becsületesen, tanulással végigcsináltam, és ugyan nem feszültem meg, de le is diplomáztam.

Ciki vagy nem, de nem sok számítógépet láttam az informatika órán kívül, így azzal a minimális Word és Excel tudással jelentkeztem TO-snak egy fősulira. Bejött az élet. Kerestem vagy 70 ezer forintot és imádtam. Sokszor volt májas, meg kifli az ebéd, de melós  lettem.

Az álmaimat azonban nem feledtem, így jó lett volna egy picit érdekesebb munka, ahol egy pöttyet több is a fizu. El is keveredtem egy multi céghez. Az angolomat ugyan a gimi óta csak arra használtam, hogy sorozatokat nézzek eredeti nyelven, de valamiért úgy gondolták, hogy jó lesz az. Én magam is meglepődtem, mert nagyon jól ment. Azóta is multizok. Na de, én nem tudom átadni magam ennek a középszerű, végülis nem bányában dolgozom, meleg van télen, hűs van nyáron, és még a zsé sem rossz életnek. Babázás kapcsán előtört a fiatal kori énem. Alkotnom kell! Be is rendeltem kb. csilliárdnyi készletet a fülbevaló bízniszemhez. Csináltam vagy 100 pár nagyon cuki fülcsit, amit azóta is szeretettel szórok szét a barátaimnak és rokonoknak. Mondanom sem kell, hogy eléggé deficites lett a vállalkozásom.

Miután kissé megroggyant az agyi kapacitásom a sok-sok gyerek mellett, jobb híján visszatértem az uncsi kis munkámhoz, ahol tárt karokkal vártak. Ezért mondjuk nagyon hálás vagyok, mivel ritka dolog ez. Viszont csak nem tudok lecsillapodni, kell nekem valami más (is). Drága szerelmem végig hallgatta már az összes üzleti tervemet, meg eszmefuttatásomat, hogy mit és merre. Általában a legfontosabbal kezdem, miután jött az ihlet. A név kiötlése után jöhet a logó. Ezután szokott elhalni a dolog. Hú, mi minden volt már. Le sem írom, mert egyik butább, mint a másik.

És itt tartok most. Éppen a melóban ülök, a multikámnál, és mivel épp van egy kis szünim, írok. Az írás a bizniszem. Ugyan eddig egy büdös forintot sem hozott, így nem cserélhetem le a pénzkereső munkámat, de nagyon élvezem. Van nevem is, és logóm is. Óriási. És a legjobb, hogy mégis lett belőlem valaki. Anya, háztartásirobotgép, jócimbora, mindentudószépségtanácsadó, jóképességű munkásember, ééééés...író(féle).