mutersors

Tisztelet minden Anyának és Nőnek! Én megírom, hogy miért.

Iskolára készen. Vagy mégsem?

2019. november 08. 09:29 - mutersors

girl-863686_640.jpg

A gyomrom csavarodik vagy hatot ettől a témától. Azt hittem, hogy első gyereknél dráma ez, mert az ember még világtalan, és túlparás. De nem. Ez soha nem könnyű. Rohadt nehéz, kimerítő program. Folyton erről a nyomorult új köznevelési törvényről hallok. És az anyukákat, hogy milyen ez már, hogy az éppen 6. éves gyerkőcöt iskolába kell kényszeríteni.  Megértem. Tényleg nem jó ez. De mi van, ha mi a másik oldalon állunk. Szeretnénk, ha jövőre a gyermekünk iskolás lenne, de lehet, hogy nem jó ötlet.

Amikor a nagylányom volt ebben a cipőben, total idegben voltam, mert ő olyan kis álmodozó virágszál. Az oviban Waldorfot mondták, mert az épp neki való. Csak nekünk nem való. Szóval, őrlődtem rendesen, mert persze a férjem ezt annyival elintézte, hogy osztott, szorzott és meg is volt a véleménye. Nem agyalta túl a kérdést. Nyilván, nekem nem ment ilyen sportosan. Utána olvastam, kérdezősködtem, véleményeket hallgattam folyton. De végül jó volt. Jó lett. Há’ nem egy Budapest School, de a tündérkém kiválóan helyt áll a helyi suliban. Gondoltam, hátha 2 évvel később már én leszek a legmagabiztosabb, és majd jól kikacagom magamban az első sulis anyukákat. Áh, nem jött össze. A középsőm, az én félőrült kismackóm nem egyszerű eset. Kezdettől fogva teljesen más volt, mint az elsőm. Mindenféle mozgásformában veri, icipici kora óta. Hadovált is rendesen, de más számára érthetően, csak később. A pelenkát sem könnyen hagytuk el. Nem baj. Jó ez így. Mindketten évvesztesek. Szóval szeptemberre a kislányka is majdnem 7 volt, és a szépfiam is jövőre annyi lesz. Szóval, nálunk nincs az, ami sok családban, hogy augusztusban töltik be a 6-ot, aztán most világvége van, mert egy zsír idegen bizottság dönt a sorsukról. Hozzáteszem, nem támogatom én sem ezt az új okosságot. Macika pont jó korban lesz.

Nyár közepéig nem tépelődtünk ezen, úgy voltunk vele, hogy ha megy, akkor megy, ha marad, akkor meg úgy lesz szuper. Majd jött a hír. Megy mindenki. A bébike, és az is, aki már mehetne, de valami miatt mégis jobb lenne egy év ovi. 6 évet betöltöttek iskolások lesznek és papó. Ezt elfogadtuk, bár tudtunk, hogy kemény lesz, ugyanis vannak hiányosságok. De gondoltuk, majd megoldjuk, és nem akartunk bizottságtól függeni. Azt meg főképp, hogy a kincsem már azzal számoljon, ő bizony marad az oviban, majd azt mondja egy brigád, “ááá te gyerek, sulis leszel biza!” Mi meg majd nézünk, mint hal a szatyorban, hogy mi van?! Senki nem tud semmit, az sem kristály tiszta, milyen bizottság, milyen vizsgálatokat fog végezni. Nem akartuk kitenni ennek Őt. Így hát nyár vége óta trenírozunk. Beszélgetünk a suliról, amikor házit ír a nagy, mi is ott ülünk és feladatokat oldunk meg (jó, nem két ismeretes egyenleteket, csak “húzd össze”, “színezd ki” jellegűeket). Nem állítom, hogy végig a fenekén ül, de bakker...én is megunnám. Voltunk ilyen, meg olyan felmérésen, járunk fejlesztő tornára, logopédushoz, úszni, meg mittudomén. Mindenhol azt mondták, hogy ez, meg az nem megy, és ezzel meg azzal bajok vannak. Ilyenkor a szívem szakadt ki, Senki nem boldog, ha rávilágítanak a gyengeségekre. Főleg, ha a gyermekéről van szó. Szar érzés és kész. De, dolgozunk sokat, hogy jó legyen. Ő is. Minden erejével. Az oviban is úgy kezelik őket, hogy a “nagyok”, akik mennek a suliba.

Nem lehet megnyugodni, még így sem. Amióta itt van rajtunk a nyomás, hogy nem lehet az embernek nyugta. Mindenki úgy érzi, hogy csak segítő jelleggel, nem rosszból, de mondhat valami okos tanácsot, véleményt. Egyrészt, az ember hálás érte, tök jó, másrészt, rettenetesen kimerítő, hogy nem lehet 1 percre sem megfeledkezni arról, hogy valami nem kerek. Állandó a drámakeltés, mintha minimum leszakadna az ég, amiért nem tökéletesen úgy viselkedik, ahogy azt a nagykönyvben leírták. Gyűlölöm, hogy non-stop figyelem a gyerekemet, hogy mire, hogy reagál, és miként viselkedik. És elszomorodok, olyan dolgokon, amik csak most tűnnek aggasztónak. Nem az a baj, hogy a gyerekkel foglalkozom, hanem, hogy vizsgálom, elemzem, tanulmányozom minden mozdulatát és szavát. És tudom, hogy az oviban is így tesznek. Nem elég, hogy szépen viselkedik, vagy nem borogatja az asztalt a dadusra, hanem valami féle nyomorult elvárásnak meg kell felelnie. És ha nem, akkor persze szóvá teszik. “Lehet túlhallás?!” vagy “Ez a körbe-körbe futkosás…” “Hát, nem tudom, hogyan fog 5x45 percet a fenekén ülni ez a gyerek.” És ilyenkor én olvasok, telefonálok, minden okosságot meghallgatok, kipróbálok. Figyelem, és boncolgatom.

Miért nem lehet, csak úgy egyszerűen felhőtlen gyerek? Tudom, hogy a suli fostalicska, és ott majd ez, meg az lesz nehéz. De addig is… Miért nem élvezhetjük együtt, a közös délutánokat, feladatok, aggodalmak, frusztráció nélkül? Azt kell mondjam, hogy nem 6 éves korban szűnik meg a gyerek kisgyereknek lenni, hanem már nagycsoportban. Onnantól kezdve már nem azért járnak oviba a kölköcskék, hogy játszanak, és élvezzék a gondtalan, mosolygós gyerekkort. Elvárások és ítéletek vannak, bent és otthon is. Kivagyok…És még zabálni sem fogok bánatomban. Fene.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mutersors.blog.hu/api/trackback/id/tr8315296698

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.