Jó, akkor most jöjjön csak egy könnyed. Csak, mert az utóbbi időben annyit nyígtam.

Akik szoktak olvasni, azok már találkozhattak pár érdekes ötletemmel, amiket fiatal koromban totál reálisnak gondoltam. Volt, hogy buszsofőr, légtáncos, hiperszupersztár énekes-előadó akartam lenni. Ha nem tűnt volna fel, akkor egyik sem jött be. Ezeket el is engedtem. Nehéz volt, de végül megtörtént. Ám a remény, hogy mégis lesz belőlem valaki, megmaradt.

Nem is tudom, hogy mikor kezdtem érezni, hogy valami nem kerek. „Állandóan rinyálsz...”- mondhatnátok, szóval lehet, hogy nem mai sztori. Bár hozzáteszem, hogy mint ahogy a face-s vidám, boldogságos anyáknak is vannak szar napjaik (csak azt nem fotózzák le!), nekem is vannak felhőtlen, napsütéses napjaim. De szeretném, ha bárki, aki hasonlóan szokott kínokat megélni, ne érezze magát egyedül, hiszen van ez így. Mindenesetre, azt hiszem, hogy azonosítottam a nyomoromat. Burn out, mondja az angol...Kiégtem. Vagy mi.

Reggel van. Alig látok, de csak be kellett jönni dolgozni. Milyen jó is volt, mikor a suliban ilyenkor simán kihagytam az első órát, vagy rosszabb esetben mondjuk aludtam kicsit bent. Oké, előfordult, hogy kiestem a padból, ami kicsit ciki volt, de leginkább senkit nem érdekelt. De most már más szelek fújnak. Érettebb, és bölcsebb vagyok. Muhahaha...Nem is. Nyilván fantasztikus példakép vagyok a gyerekeim szemében, de elgondolkodtam. Tényleg a tökéletességre kell törekedni? Mondjuk, akár törekszem rá, akár nem, nekem nem megy. Ezt 8 évnyi anyaság mondatja velem. Sajnos, be kell látnom, hogy nálunk a tökéletlenségben van meg a szépség (valahun elásva!).