Nem is tudom, hogy mikor kezdtem érezni, hogy valami nem kerek. „Állandóan rinyálsz...”- mondhatnátok, szóval lehet, hogy nem mai sztori. Bár hozzáteszem, hogy mint ahogy a face-s vidám, boldogságos anyáknak is vannak szar napjaik (csak azt nem fotózzák le!), nekem is vannak felhőtlen, napsütéses napjaim. De szeretném, ha bárki, aki hasonlóan szokott kínokat megélni, ne érezze magát egyedül, hiszen van ez így. Mindenesetre, azt hiszem, hogy azonosítottam a nyomoromat. Burn out, mondja az angol...Kiégtem. Vagy mi.

1. nap (még mindig)

A gép 8 perces késéssel indul, amit még az én türelmetlen agyam is könnyen befogad. A repülést általában jól bírom, de azért amióta gyerekeim vannak, mindig elrebegek egy-két imát, hogy nehogy elbaszarintsa a pilóta a dolgokat. A biztosítást sikerült ugyan a reptéren megejteni, mert persze otthon elfelejtettem, szóval legalább ez rendezve lett, ha bármi gáz történik.

A napokban felkerült a „szépségápolós” cikkem egy anyukás-gyerekes oldalra, ami generált némi negatív visszhangot, néhányán lelkes kommentelő körében. Kicsit elgondolkodtatott. Na, nem azért, mert magamra vettem, bár simán leigénytelenezett a csajé, és jó páran egyet is értettek vele, mivel pontosan tudom, hogy nem vagyok az. Azt is, hogy akibe szorult egy csepp humorérzék, az levágta, hogy az egész bejegyzés csak poén, és nyilván saját tapasztalaton alapszik, mégis lényegében az életemből kiragadott, komoly öniróniával megspékelt vicc halmaz. Szóval, mondhatnám, hogy jóvan, nem mindenki érti ezt a fajta humort. De amiket a hölgyemény megfogalmazott, elindított bennem egy kemény feminista/muterista érzést.

Az egyik legkevésbé kedvelt kifejezésem. Az okosak ilyeneket mondanak, “önmagadra szentelt minőségi idő”, és ilyet is olvastam, hogy “amikor azt csinálhatunk, ami minket feltölt, örömet szerez”. Pfff...az. Ilyenből biztos sok van az átlag anyukáknak.