Nem is tudom, hogy mikor kezdtem érezni, hogy valami nem kerek. „Állandóan rinyálsz...”- mondhatnátok, szóval lehet, hogy nem mai sztori. Bár hozzáteszem, hogy mint ahogy a face-s vidám, boldogságos anyáknak is vannak szar napjaik (csak azt nem fotózzák le!), nekem is vannak felhőtlen, napsütéses napjaim. De szeretném, ha bárki, aki hasonlóan szokott kínokat megélni, ne érezze magát egyedül, hiszen van ez így. Mindenesetre, azt hiszem, hogy azonosítottam a nyomoromat. Burn out, mondja az angol...Kiégtem. Vagy mi.

Most bizonyára mocskosul szar ember leszek sokak szemében, de ezen a ponton már lefosom.

Kemény volt ez a nyár. Nem csak azért, mert nekem nem való ez a hardcore trópusi meleg, hanem mert 11 hét nyári szünetet kellett lenyomni. Fingom sem volt gyerekként, hogy ez ilyen hihetetlen kimerítő biznisz. Már márciusban hetekre lebontva megszerveztem, hogy mikor legyen, és hol a családi nyaralás. A férjemmel előre le kellett rendezni a melóhelyen, hogy mikor vagyunk alkalmasak „munkára”. Azért az idézőjel, mert nem igazán éreztem, hogy mikor éppen dolgoztam, akkor elnyerhettem volna a hónap dolgozója elismerést.

Nemsokára kezdődik a suli-ovi-bölcsi szezon. De én olyan mocskosul pipa vagyok. Komolyan mondom, hogy ami nálunk folyik, az vicc. Most arra célzok, hogy ami az anyák között zajlik. Az a sok rettenet okos ember, aki tolja a fikát a másik arcába. Eszükbe sem jut, hogy mekkora kárt tudnak okozni vele. Állandó megfelelési kényszertől szétfeszülő ember az anya, aki a legjobbat szeretné a gyermekének, és ahelyett, hogy támogatást kapna ehhez, csak az állandó lelkiismeret furdalást kapja. A non-stop ítélkezést, és kritikát. Mi a bajuk ezeknek?

Nem, baszki, én már nem is tudom. Azóta, hogy 8 éve terhes lettem, csak nagy ritkán adódik meg, hogy egész éjjel alszom, és/vagy reggel ébredek, nem pedig hajnalban. Na, nem azé’ mondom, mert rinyaviadal van, tudom, retek unalmas a téma. Ja, és azt is tudom, hogy ha már versenyről van szó, mi anyák szeretünk kurvára elől lenni, a kinekagyerekealegjobbalvó játszmában. Általában lebénulva hallgatom, az olyan megjegyzéseket, miszerint “az én babám 6 hetes kora óta átalussza az éjszakát”. Miapicsa?! A legjobban teljesítő gyerekem 1.5 évesen durmolt először reggelig. És amióta 3 db gyerekem van, felváltva szórakoztatnak. Néha teljes létszámban megy a buli. Szal, én ebben énvagyokalegnagyobbistenkirálynőmeragyerekemalszik összecsapásban, nemhogy az utolsó lennék, de simán diszkvalifikálnának a nevezésnél!

A napokban felkerült a „szépségápolós” cikkem egy anyukás-gyerekes oldalra, ami generált némi negatív visszhangot, néhányán lelkes kommentelő körében. Kicsit elgondolkodtatott. Na, nem azért, mert magamra vettem, bár simán leigénytelenezett a csajé, és jó páran egyet is értettek vele, mivel pontosan tudom, hogy nem vagyok az. Azt is, hogy akibe szorult egy csepp humorérzék, az levágta, hogy az egész bejegyzés csak poén, és nyilván saját tapasztalaton alapszik, mégis lényegében az életemből kiragadott, komoly öniróniával megspékelt vicc halmaz. Szóval, mondhatnám, hogy jóvan, nem mindenki érti ezt a fajta humort. De amiket a hölgyemény megfogalmazott, elindított bennem egy kemény feminista/muterista érzést.