Bevallom férfiasan (muhaha, milyen duma ez?!), hogy az utóbbi években elhanyagoltam egy régi szerelmemet, a futballt. Amióta megszületett a kislányom, egyszerűen nem tudok végignézni egy teljes meccset. Nem az ő hibája, hanem valamiért nem tudok figyelni. Állandóan máson jár az agyam, és nehéz olyan mérkőzést találni, ami úgy ki tudna kapcsolni, mint a kedvenc sorozataim. Gáz, mert még egy tetoválás is emlékeztet erre a különleges kapcsolatra. De most...Minden más lesz. A női foci VB miatt újra fellángoltam.

A napokban felkerült a „szépségápolós” cikkem egy anyukás-gyerekes oldalra, ami generált némi negatív visszhangot, néhányán lelkes kommentelő körében. Kicsit elgondolkodtatott. Na, nem azért, mert magamra vettem, bár simán leigénytelenezett a csajé, és jó páran egyet is értettek vele, mivel pontosan tudom, hogy nem vagyok az. Azt is, hogy akibe szorult egy csepp humorérzék, az levágta, hogy az egész bejegyzés csak poén, és nyilván saját tapasztalaton alapszik, mégis lényegében az életemből kiragadott, komoly öniróniával megspékelt vicc halmaz. Szóval, mondhatnám, hogy jóvan, nem mindenki érti ezt a fajta humort. De amiket a hölgyemény megfogalmazott, elindított bennem egy kemény feminista/muterista érzést.