Ahogy mondtam, elmentem a jószomszédasszonyomhoz, aki táplálkozási tanácsadóként megmondta, hogy ez nem klassz így. Jó, ezt én is tudtam…de ez már hivatalos. Úgy indult, hogy kitöltöttem egy csomó tesztet, meg írtam étkezési naplót is. Kiderült, hogy amúgy nem eszem bitangosan sokat, és végülis vannak értelmes elemei is, de összességében teljesen tarthatatlan, amit művelek. Totál idegben, kevés alvással, nyilván sok kávéval és nem rendszeres kajálással pöccre tettem a beleimet. Azt beszéltük, hogy először talán ezt kéne rendezni. A család marad, ebben megegyeztünk, így a többit kell megváltoztatni.

Nem is tudom, hogy mikor kezdtem érezni, hogy valami nem kerek. „Állandóan rinyálsz...”- mondhatnátok, szóval lehet, hogy nem mai sztori. Bár hozzáteszem, hogy mint ahogy a face-s vidám, boldogságos anyáknak is vannak szar napjaik (csak azt nem fotózzák le!), nekem is vannak felhőtlen, napsütéses napjaim. De szeretném, ha bárki, aki hasonlóan szokott kínokat megélni, ne érezze magát egyedül, hiszen van ez így. Mindenesetre, azt hiszem, hogy azonosítottam a nyomoromat. Burn out, mondja az angol...Kiégtem. Vagy mi.

Nemsokára kezdődik a suli-ovi-bölcsi szezon. De én olyan mocskosul pipa vagyok. Komolyan mondom, hogy ami nálunk folyik, az vicc. Most arra célzok, hogy ami az anyák között zajlik. Az a sok rettenet okos ember, aki tolja a fikát a másik arcába. Eszükbe sem jut, hogy mekkora kárt tudnak okozni vele. Állandó megfelelési kényszertől szétfeszülő ember az anya, aki a legjobbat szeretné a gyermekének, és ahelyett, hogy támogatást kapna ehhez, csak az állandó lelkiismeret furdalást kapja. A non-stop ítélkezést, és kritikát. Mi a bajuk ezeknek?