Kb. résnyire van nyitva a szemem, mert a picuri hajnalban keltett, de valszeg az sem segített, hogy éjszakába nyúló chat viadalt toltunk a barátnőimmel. Jóvan, csak éjfélig, de nekem az már kemény. Mindenesetre ez a dolog megihletett, hogy róluk írjak egyet. Megmondom a frankót, soha nem voltam egy totál elhagyatott jány, sőt, mindenkivel megtaláltam a közös hangot. Sokszor éreztem emiatt ufónak magamat, mivel egy csoportba sem tudtam teljesen bepasszintani a testemet. Na, meg a lelkemet. A középsuliban tök jól elbandáztam a menő csajokkal, és a nálam sokkal okosabb és szorgalmasabb brigáddal. Néha az volt az érzésem, hogy én vagyok az osztály bohóca. Olyan kellemesen szórakoztató marha. Később a melókban ugyanez a vonal játszott. Sok sok alkalmi barátságom volt/van. Nincs ezekkel semmi baj, de lényegében nem túl tartósak, mivel amíg tart a közös program (meló, suli, gyerek...), addig vannak ezek a kapcsolatok. Végül elkopnak. Mindig vágytam olyanra, mint pl. a Jóbarátokban volt. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ezek nem igazán életszerűek, mivel nem túl gyakori, hogy egymás mellett lakjon ennyi bari, és hogy nagyrészt egymással szerelmesedjenek össze. Szóval, elengedtem ezt a vágyamat. Jöttek, mentek az emberek az életemben. Mindenkitől kaptam valamit, és tök hálás vagyok, mivel én is fejlődtem. Na, de vannak a megmaradós barátságok. Mert van ám olyan is. 

Képzeljétek, nekem van ilyen. Most konkrétan 2 darab csajét említenék. Az a legnagyobb királyság, hogy őket pl. teljesen saját jogon kaptam. Úgy értve, hogy nem az hozott össze minket, hogy mindannyian muterok vagyunk, vagy a szerelmemmel együtt kapcsolódtak hozzám is. Ők kizárólag azért vannak meg nekem, mert olyan mocskosul jó arc vagyok (szerintük) és totál egy hangon beszélünk. Nevezzük őket Jóskának és Pistának, mivel nem tudom, hogy mennyire akarnának felvállalni engem. Jó, tudom, hogy felvállalnak, de ezek a nevek szerintem abszolút illenek hozzájuk. Álbajuszt nem tudok most rájuk csatolni, pedig nagyon jól állna az is nekik, de csak az inkognitó végett.

Kb. 3,5 éve ismertem meg őket, a melóban. Azt tudták, hogy jövök vissza babázásból, szóval egy 2 gyerekes anyukára számítottak. Gyakorlatilag tinédzserek voltak, így azt várták, hogy valami nyomorult, beszűkült, lestrapált asszonyság fog érkezni, kötényben, kendővel a fején. Természetesen a kendőt levettem, és a nejlon tunikámat is otthon hagytam. Mikor lepacsiztunk, már attól sokkot kaptam, hogy Pista hangja mélyebb volt, mint apámé. Jóképű lányról van szó, és ahogy megszorongatta a kezemet, kicsit felszisszentem, mert volt erő abban a kézrázásban. Jóska meg a szép sárga haja alatt vigyorgott rám. Aranyosak voltak, de nem volt „szerelem első látásra”. Kellett egy kis idő, mire rájöttek, hogy egy vagyok közülük. Sosem szerettem, mikor egy anya csak a gyerekeiről tud beszélni. Nem arról van szó, hogy én mondjuk sosem említem őket, sőt. Imádom a kölyköcskéimet, és a sztorikat is róluk, de nem fullba ők a téma. Pár hét alatt rájöttünk, hogy állatok vagyunk mindhárman. Ők azok a nők, akikkel simán tudok önmagam lenni. Muter, Krisztike, feleség, asszonyság, jómunkás, diétésszakember, filozófus, akármi. Előttük soha (!) nem kellett megjátszani magamat. Nem az van, hogy mások előtt színlelni kell, de tény, hogy elég különleges humorral áldott meg a sors, amit sokszor moderálnom kell. Velük nem. Ők ugyanolyan betegek, mint én. Volt, hogy elmeséltem egy-egy témát otthon a kedves férjemnek, amit a lányokkal vitattunk meg korábban, és nem állítom, hogy őszintén lelkesedett volna. Rájöttem, hogy ezek a mi remekbe szabott históriáink. Mikor kapunk innen-onnan valami eszméletlen ocsmány, és valahol minket is megbotránkoztató képsort, videót, gif-et, sztorit, egyből megy a közös chatbe, és szakadunk együtt rajta. Olyanokat, amiket másnak soha. Ők sem, én sem. Tuti, hogy kutyaszarral dobálnának meg minket az emberek.

Velük nincsenek határok. Nincsenek gátlások. Nincsenek elvárások. Őszintén, egyenesen, nyilván, ahogy vannak a dolgok úgy mondjuk ki. Tudunk mi egészen kulturáltak is lenni, és mindenféle lelkinyomoron is át tudjuk kísérni a másikat. Fura, hogy így hárman vagyunk szép "párocska". Mikor kiestem a körből, mert elmentem babázni, ők ketten megmaradtak egymásnak a melóban, de mégsem volt az igazi. Legalábbis, ahogy elmesélték. Mint egy háromlábú szék. Mi így, hárman vagyunk egy eszméletlen, őrült egész. Az is érdekes, hogy nem távolított el minket (lelkileg), sem az én anyukaságom, sem az, hogy drága Jóska is férjhez ment, és a szép sárga haját barnára cserélte. Az sem, hogy Pista a legfeszesebb tagja a csapatnak, és mi mellette olyanok vagyunk, mintha a macskáit sétáltató Vajnáné.

Imádok velük bulizni. Persze, a gyerekek és az ő privát életük mellett ez kb. évente max. 1 este. Ami gyakorlatilag semmi, mivel annyi dolgot kell együtt rendeznünk, minimum 3 nap kellene. És tutira akkor is maradna olyan, amin nem rágtuk át magunkat. Ilyen pl. Kovi vlogja, amit múltkor sem tudtunk eléggé áttanulmányozni. De persze, így is frenetikusra sikerült az összejövetelünk. Kezdve azzal, hogy megbeszéltük, hogy 7-kor talizunk Jóskánál, erre én lent csöveztem a telepen, mert beadták, hogy amúgy 8-ban egyeztünk meg. Nagyasszony Pista meg még az esküvői kontyot rendezte otthon, mikor én kerestem Jóska nevét a kaputelón. De bakker csak nem reagált a Lakatos néven regisztrált gombra, mivel még ő is a zuhany alatt készítette fel magát az esti szeánszunkra. Végül csak beengedett, de azt nem osztotta meg velem, hogy a panelházban kb. a liftben van a villanykapcsoló, és egy retek szomszéd elküldött a picsába, hogy mit ólálkodok én a sötétben. Esküszöm, hogy nem a gengszter jelmezemben mentem, és amúgy a rühes kutyája miatt én szartam tele a gatyámat.

Mikor felértem, már tudtam, hogy ez jó lesz, bár nehéz volt megemésztenem Jóska konszolidált formáját. Kaptam is az ívet, az én igénytelen, otthon festett, totál félresikerült hajkoronám miatt. Na mindegy, nem bálba készültem. Megérkezett a királylány is, és onnantól megvesztünk. Kicsit sírtunk, és én 1 pohár pezsgőtől már nagyon nyerítettem, majd mikor már szétröhögtük az agyunkat azon, hogy a kutya Jóska tangájával szaladgált, elindultunk bevenni a várost. Előtte persze felvilágosítottuk kedves barátnőnket, hogy a blézert inkább hagyja a szekrényben, mert itt tánc lesz, és nem bírósági meghallgatás. A taxi megérkezett, és mivel ketten a háromból már nem voltunk szomjasak, komoly eszmecserét folytattunk, nem kicsit kínos helyzetbe hozva, a még józanságát erőltető tagunkat. Megjelentünk azon a szórakozó helyen, ahol tizenévesen Pista platina szőkén rázta. Meg voltam róla győződve, hogy kiraknak a kőre a kidobóbácsik, mert farmerban és egy egyszerű felsőben jelentem meg, de (gondolom én) Pityu kapcsolatainak köszönhetően beengedtek. Rajtunk kívül nem igen volt ott ember, aki ne vadászni ment volna. De minket ez nem zavart, max kinevettük a prédájukat leső tagokat (nőket, férfiakat egyaránt). Gondoltuk, hogy jó ötlet kicsit iszogatni még, így nagy lelkesen kikértük az első koktélunkat. Szerettem volna átadni a zsét, végülis többezer forintot keresek, a családi pótlék is jól hoz, de a pultos csávó odébb állt. Fúúú...nem is nyomtam tovább, folytatódott a bulika. Felhörpintettük, egy kis tánci tánci mellett. Majd Pistán volt a sor. Ő sem fizetett. Aztaaaa....ez aztán a nekünk való hely. Majd Jóska is ugyanígy járt. Akkor már kicsit szaggatottabb volt a mozgásunk, de az ingyen koktél nagyon jó móka, újra beálltunk a sorba. Teljesen el voltunk ájulva, hogy mekkora sztárok vagyunk, hogy mi basszameg nem fizetünk a piáért. Azmi?! Majd pár órával később, komoly fájdalmak közepette kimentünk a levegőre. Ott szembesültünk azzal a ténnyel, hogy nőnapi akció volt, és a karszalagunkra rá volt nyomva: KORLÁTLAN INGYEN KOKTÉL! Miután majdnem bepisiltünk a röhögéstől, hogy mekkora bénabélák vagyunk, folytattuk a beszélgetést, amire már nem igazán emlékszem. Az valami elképesztő, hogy nem én voltam a legrészegebb. Igazából egészen emberi maradtam. Bezzeg Pista. Aaah...még most is könnybe lábad a szemem, ahogy felidézem, hogy nyúlt el a Nagymező közepén. Nem tréfálok, mint egy fa, kidőlt. De nem ez volt a legviccesebb, mert valahol sajnáltam szerencsétlent. Ami megkoronázta az estét, az Jóska volt: „Pista (itt az igazi nevét használta, csak mondom)! Mit csinálsz te ott?!” Én meg nem hittem el, hogy ez tényleg megtörténik? Mégis mit gondolhatott a drága? Virágot szed? Vagy felmos? Mivel mind kicsit megfáradtunk, úgy képzelem, hogy lassított felvételként hajoltunk le, hogy felsegítsük a bajbajutott barátunkat, mert a méterekre álló ember is hamarabb ért oda. Ezen a ponton jutottunk arra a döntésre, hogy tán ennyi elég is volt, és nem kell ezt már fokozni. Túl jó volt! A taxiban már kevesebbet értekeztünk. Nem állítom, hogy teljesen tisztán láttam a betűket, mikor Pista lovagjának üzentem, hogy tán érdemes lenne lejönni, és felsegíteni a kedvesét, de végülis nem volt nagy bajom. Jóskával még megbeszéltük, hogy mi vagyunk a legjobbak a világon, majd ő is hazament lepihenni. Óriási volt ám. Nagyon szerettem.

Lényegében annyi, hogy nem is kaphattam volna ennél a két bugrisnál jobb arcokat az életembe, mint öribari! Jóska nemsokára elköltözik egy messzi-messzi sertésfeldolgozó mellé, de remélem, hogy ez nem fog minket megakadályozni, hogy továbbra is erősítsük egymást, és hasonló sztorikat éljünk meg együtt, mert mocskosul imádom őket!